Koala! Koala!

Nem tudom híven visszaadni azt a trillázást, ahogy a Great Ocean Road túránk vezetője elkiáltja magát: „Kóóó-aaal-laaaa! Kóóó-aaal-laaaa!”. És természetesen ezt kéri tőlünk is arra az esetre, ha megpillantunk egy koalát valamelyik fa tetején ücsörögni. Szopránra váltva, hosszasan nyújtva kell bekiabálni a kisbusz légterébe: Kóóó-aaal-laaaa!

Úgy látszik, ez egy varázsige, ha elhangzik, a busz megáll az út szélén, mi pedig mind kisereglünk belőle. A helyzet pillanatok alatt válik kaotikussá: rajtunk kívül ausztrálok, japánok, németek, angolok alkotják a csoportot, és mindenki a saját anyanyelvén kiabál a fák teteje felé mutogatva. Fényképezőgépek csattognak, telefonok remegnek – én meg újra átkozom a döntésem, hogy nem hoztam igazi gépet. Túl messze vannak a „modellek”, a mobilom nem barátkozik a távolsággal, de valami azért csak összejön. Aztán vissza a buszba, mehetünk tovább – egészen addig, amíg valaki újra trillázni nem kezd.

Amikor nem koalát látunk, összefutunk egy csapat kenguruval, de ők már tényleg messze vannak a tisztességes fotózáshoz. Közel jön viszont egy hangyász a Tizenkét apostol sziklacsoport mellett. Szegény biztosan megrémült a turisták okozta felfordulástól.

És akkor még a madarak és gyíkok tömegeit meg sem említettem. Ők mindenhol ott vannak, néha észre sem vesszük már őket, de azért a Torquay Surf Beachen nehéz elmenni a légáramlatokkal játszó, a levegőben szinte mozdulatlanul, fejmagasságban lebegő sirályok mellett.

És hogy valóban vannak veszélyes állatok Ausztráliában, azt egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, legalábbis a helybeliek – kerülendő a kellemetlenségeket – ragaszkodnak ehhez. Mérgeskígyót semerre se látni, figyelmeztető táblát igen, de sebaj, nekem ez olyan, mint másnak az „Üdvözöljük a Balatonnál!”-felirat: meleg, otthonos érzés. Hazai pálya.