Hazatérés oda, ahol még sosem jártam

Hallottam már olyant, hogy még meg sem érkeztél valahova, csak az aktuális jármű – ezúttal egy repülőgép – ablakából látod a tájat, de úgy érzed, jártál már itt. Nekem, amikor megláttam a vörös földet, a bozótot odalent, olyan erős hazatérés-érzésem volt, mint még soha.

Az első este a Kata Tjutánál (szándékosan nem hívom sem Mount Olgának, sem Olgáknak, maradjunk csak az igazi nevénél), sem másnap az Ulurut (őt sem fogom Ayers Rocknak nevezni) körbejárva nem enyhül ez az érzés. Egyszerűen nem érzem, hogy turista vagyok. Ismerősnek tűnnek az eddig még soha nem tapasztalt körülmények, valami egészen kellemes nyugalom száll meg.

Nem zavar a hőség, nem zavarnak a legyek. Mi több, az ártalmatlanul, ám nagyon kellemetlen tömegben pimaszkodó hatlábú szárnyasnépség ellen használatos hálót is legfeljebb fél órán át viselem. Hessegetek inkább, de ez a méhészálarchoz hasonlatos ruhadarab kellemetlenebb, mint a legyek, főleg, ha fúj a szél. Márpedig a szél itt fúj, nem véletlenül hívják Valley of the Windsnek, azaz a Szelek Völgyének a terület egy részét, egyben legnépszerűbb túraútvonalát.

A harmadik napon már indulunk is tovább. Bár láttuk a kötelezőket, valahogy mégis úgy érzem, nem szántunk elég időt a bozótra. Érzem viszont, hogy a vörös föld visszavár, és azon leszek, hogy minél előbb visszatérjek.

Most irány Sydney, de a lelkem egy darabját itt hagyom.