Túlértékelt a GPS

Kellemesen nyárias reggel volt, gondoltam, tekerek egy jót, amíg megint nyakon nem vág a nyári nap sugára. Volt vagy két órám az iszonyú meleg beköszönte előtt, az pedig bőven elég arra az oda-vissza 40 kilométeres kerékpározásra, ami elválaszt minket a nem egészen egy hónapja felfedezett Szigetcsépi Szabadstrandtól. Tudtam, még a büfé sem lesz nyitva, olyan korán érek oda, de kíváncsi voltam, milyen lesz odáig az út.

Odáig jó is volt. Egy rövid murvás és egy erősen hepehupás, sőt, gödrös erdei szakasztól eltekintve simán érkeztem meg Szigetcsép határába. Ráadásul a tervezett időben, és onnan már csak néhány perc volt a strand, ahol megálltam egy fotó kedvéért.

Kis pihegés után elindultam visszafelé. Az útvonaltervezőre hagyatkoztam, az pedig földutat jelzett az aszfalt és a Duna partján settenkedő erdei út között. A beállításaimban a „mindennapi” kerékpározás szerepelt, így nem egészen arra számítottam, ami ezután következett.

Egy darabig még némi rutinnal és terepgumikkal járható volt a traktornyom, amit az „út” jelentett, de a csaknem méteres növényzetben már nem tudtam tovább tekerni. Ráadásul kicsit tartottam is tőle, hogy az esetleg megjelenő csőszt nem hatja meg a történetem – miszerint a képességeimet kissé túlértékelő GPS küldött ide –, ha megkérdi, mit keresek a búzatábla és a kukoricaföld határán. Siettem volna hát, de szégyen, nem szégyen, tolni kellett a bringát vagy háromszáz méteren keresztül, mire újra viszonylag járható traktornyomra leltem.

A mezőgazdasági területet elhagyva aztán újra könnyed tekerés következett, az egyetlen nehezítő tényezőt az időközben megérkező kánikula jelentette. A bosszankodás már hazaérve vicces emlékké vált, bár a toklászok tömegét még ki kellett szedegetni a zoknimból.