Az első 23 haiku

Nem véletlenül kapta ez a napló a Keskeny út bármerre címet. Nem egyszerű utalás, sokkal inkább tisztelgés a csodálatos japán költő, a haiku műfajának legnagyobb alakja, Macuo Basó emléke előtt, aki 1689-ben írta Keskeny út északra (más fordításban Észak ösvényein) című útinaplóját.

Márpedig, ha a naplóm címe Basó előtt tiszteleg, akkor a tartalmával is illik fejet hajtani előtte, méghozzá természetesen haikukkal. A most közölt versek nem újak, ha jól emlékszem, az elsők úgy 25 éve jelentek meg a Terebess Online haikugyűjteményében, és az itt következő 23 haiku mindegyikét ott lehetett először olvasni.

Később lesznek majd frissebbek, hiszen a fiókban is jó néhány hever még, és persze mindig születnek újak – a haikuknak pedig helye van egy útinaplóban, még ha az digitális is. Szerintem ezzel Basó is egyetértene.

Időutazás, avagy az első huszonhárom

Sziklák és sziklák.
Mást sem lát szemem sehol.
Van-e még tovább?

Holt ősök futnak
lelkem sivár mezején –
saját poklomban.

Háborgó tenger.
Tépett-vitorlás hajóm
lassan elúszik.

Honnan jönnek még
mindig a kusza árnyak?
Hallom a ködöt.

Mondd, miért önző
a sors, hogy csak ő játszhat,
én meg sohasem?

Ahol én járok
ott nem jár más senki sem.
Ne is akarjon.

Vén fa odúja
a legvégső menedék.
Máshol nincs helyem.

Indulok délnek.
Valami furcsa erő
terel előre.

Virradó hajnal –
az éjszaka halála.
Szép, szép – de halál.

Hatalmam véges,
s végén mások hatalma,
míg zárul a kör.

Folyóba dobott
álmok, szétszaggatott vágy:
ez jár nyomomban.

Ponyvás szekeret
vonszoló öszvér. Mint én –
oly örömtelen.

Az élet csupán
fájdalmas váróterme
az elmúlásnak.

Két mankón biceg:
kínzó jégverés után
agg koldus a nyár.

Az örvény lehúz.
Fullasztó templomából
nem szabadulhatsz.

Gombák kalapját
áztatja könnyű eső.
Tavasz a mezőn.

Gondolj a télre:
zúzmarás fák ágain
árnyék a halál.

Megduzzadt folyó –
könnyedén tör előre.
Mögötte a gát.

Múlóban a nap:
a fény lassan átadja
helyét a csendnek.

Égig nőtt lombok.
Hatalmasak – gyökerük
mégis földet túr.

Fagyos arcú tél,
mindent dermesztő jeged
félelmem anyja.

Még tiszta az ég,
de a fergeteg közel –
fákat tép, rohan.

Ezer kék virág,
amit nem lát más szeme:
nekem nyíló kert.