Egy állatkert, ami tényleg az állatokról szól

A Melbourne Zoo 2024-ben ezüstérmet kapott a Quantas Ausztrál Turisztikai Díj „Legjobb nagy turisztikai látványosság” kategóriájában. Aki járt már az ott, az nem is csodálkozik ezen. Ráadásul a melbourne-i állatkertben nagyon durva oktatómunka zajlik, méghozzá élményalapú oktatással, és a veszélyeztetett fajok megmentéséért folytatott küzdelemből is jócskán kiveszik a részüket.

Mindezt a város közepén. Olyannyira, hogy csak a meleg nehezítette a dolgunkat, amikor gyalog igyekeztünk eljutni szállásunkról a Royal Parkon keresztül az állatkerthez. Még a Docklandsre is vethettünk egy távoli pillantást, aztán már az állatkert területén, de vadon élő madarak társaságában kávéztunk.

Azt gondoltuk, hogy egy laza félnapos program lesz, aztán valahogy mégis késő délután értünk ki a kapun. Az állatkert belülről sem tűnik óriásinak, de olyan ügyesen tagolt, hogy az ember észre sem veszi, mennyi időt tölt el benne. Sok a látogató, de nincs tömegnyomor, nincs tolakodás, és bár van büfé, szuvenír, és minden, ami más állatkertekben is, valahogy mégsem tolják az arcunkba a kötelező fogyasztást. Az egész helynek van egy olyan hangulata, hogy ez most tényleg az állatokról szól. Meg rólunk. Igen, így együtt.

Ami elsőre meglepett, hogy kevesebb ausztrál őshonos állatot láttunk, mint vártuk. Persze így is ott voltak a klasszikusok, csak mi azt hittük, hogy majd minden bokor mögött egy vombat kacsint ránk. De valójában érthető – ahogy nálunk is inkább az oroszlán vonzza a látogatót, itt sem a hazai állatok az egzotikumok.

Imádom a lepkéket. Indoknak az is elég lenne, hogy egy fajt rólam neveztek el. Persze a vonzódásnak nem ez az igazi oka, sokkal inkább a színek és formák sokfélesége nyűgöz le bennük. Jártam is már jó pár lepkekertben, de azt hiszem eddig a Melbourne Zooban volt az egyik legjobb. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, mintha egy Mijazaki-filmben járnék – színes, repkedő lények mindenhol, egyik a karomra szállt, a másik Éva fején landolt. A kijáratnál külön vigyázni kell, nehogy egy-egy potyautas kirepüljön velünk együtt.

És aztán jött a kis sarkított valóság, ami szíven ütött: egy néhány négyzetméteres installáció, ami a kinti macskatartás veszélyeiről szólt. Macskás ember vagyok, de ettől még nagyon is egyetértek. A kinti macska pusztít. Madarat, hüllőt, emlőst, amit csak ér. És közben ő maga is kapja a pofont a fertőzésektől, autóktól, kutyáktól. Jó volt látni, hogy ezt ilyen világosan és határozottan kommunikálják, mert sokan még mindig legyintenek rá.